Bűntudat

....na igen, ezt az érzést anyaként szerintem már jóval többször megéltem az elmúlt 2 és fél év alatt, mint addigi életem során összesen. Egy anyának ugyanis már nem csak maga miatt van bűntudata, hanem azért, amit a gyermekétől elvesz, megvon, elfelejt, stb. Múltkor, amikor hazafelé tartottam a munkahelyről autóval, nagyon furcsa dolog történt: elfelejtettem Lillát!!! Persze csak egy pillanat töredékére... Ne gondoljatok olyan nagy dologra, igazából csak az én elmémben játszódott le tovább a dolog, ezért érintett olyan szarul az egész. Csak annyi történt, hogy az utolsó kereszteződésnél, ha jobbra fordulok egyből haza jövök, ha balra, akkor Lilláért a bölcsibe. Én kitettem jobbra az indexet, elhúztam az autó orrát, és kezdtem kanyarodni. De ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy "jézusom, hát először Lilláért kell mennem a bölcsibe", és már korrigáltam is, mentem érte. Szóval az egész nem lett volna nagy dolog...de valamiért engem ez a kis töredékmásodpercnyi momentum annyira szíven ütött, hogy szerintem soha nem fogom elfelejteni...Mire a bölcsibe értem remegtem, azon járt az agyam, hogy hogy tehetek ilyet, hogy felejthetem el a gyerekemet? Hogy mi lett volna, ha hazamegyek, szépen nekiállok vacsit főzni, berakok egy adag ruhát, leülök megnézem az e-mailjeimet...vajon mikor jutott volna eszembe, hogy valamit elfelejtettem???? Persze, tudom, hogy ez már a dolgok túldramatizálása, főleg, hogy azért idáig tényleg nem jutottam el...de kicsit önfeddés is ez nálam, hiszen annyira tudom bírálni az olyan embereket, akikről időnként hallunk a hírekben, hogy autóban felejtették a kisbabájukat, a kutyájukat, stb. A mai rohanó világban tényleg ki lehet ennyire kapcsolni az agyunkat??? Nekem csak egy másodperc volt, de lehet, hogy ép eszű ember több órára is elfelejt valakit, valamit??
Nem akartam ezt a posztot ennyire drámaira írni, főleg nem ilyen összevisszára, de így sikerült. Nehéz az érzéseinkről beszélni, főleg amikor negatívumot kell magunkkal szemben megfogalmaznunk.
Szarabb anyának ettől még nem érzem magam, mert tudom (azóta többen megerősítettek benne), hogy ilyen másokkal is előfordul.

Inkább csak maradjon biztatónak ez a poszt itt, azoknak az anyáknak, akik azt hiszik magukról, hogy hibát-hibára halmoznak, és soha nem elégedettek saját anyai teljesítményükkel. Mindenki hibázik....csak vannak, akik soha nem ismerik be. :)