Türelem, türelem

vagy "tümeme", ahogy Lilla mondja :)
A második hetünket nyomjuk kettesben Lillával, amíg apja Szentendrén van. (Mondjuk hétvégére hazajött..)
Igaz, hogy Lilla 9től 3ig bölcsiben van, de hogy utána milyen hisztis!! Egyre több türelem kell ehhez a gyerekhez (nyilván mindegyikhez, ebben a korban, de én csak a sajátomról nyilatkozhatok) és hát aki ismer, az tudja, hogy nekem az nem mindig van.
Mondták is sokszor szüleim, hogy "neked hogy lesz türelmed 3 gyerekhez!!" (merthogy 3at tervezünk), én meg persze lazán rávágtam, hogy már hogy ne lenne. Hát mostanában érzem, hogy egyre jobban meg kell erőltetnem magam.
Nem azért mert nem cuki, vagy nem aranyos ahogy rosszalkodik, vagy sántikál valamiben, na de hogy egész délután fegyelmeznem kelljen??? Félreértés ne essék, nem mindenért fegyelmezek, de van amiért az ő érdekében muszáj felemelnem a hangomat, ő meg újabban szinte csak ezeket a tényleges rosszaságokat csinálja: feláll az ágy szélére és onnan kapcsolgatja a lámpát /félek, hogy leesik/, húzkodja magára a nagy függönyt /nem tudom hogy van rögzítve a karnis, nehogy rá essen/, dugdossa a tv-be bele a dvd lejátszó kábeleit /mi van ha megrázza?/, ugrál a relaxfotelben /annyira azért nem stabil, hogy ne tudjon felborulni vele/, szájába veszi a Kinder tojás műanyagját /azt is felakasztanám, aki kitalálta, próbálom száműzni mindet, amíg nincs itthon Lilla/, matat a konyhafiókban úgy, hogy nem lát bele, hanem lábujjhegyre áll, és ami a keze ügyébe kerül azt kiveszi /a legfelső fiókban vannak a kések, lassan azt is feléri, hova tegyem magasabbra?/, püföli az üvegvitrint /kitörik és elvágja magát/, piszkálja a konvektorokat /jó, most már el vannak zárva, de ha véletlenül megnyitja a csapot???/, tekergeti a gáztűzhely gombjait /ezért akadok ki a bölcsis minikonyhán!!! mert azt, hiszi, hogy az otthoni is játék!/, stb.stb.stb.....sorolhatnám. Lehet, hogy én parázom túl, de nekem ezek mind veszélyesnek tűnnek, és sokszor bizony nem segít az ha szépen elmagyarázom, hogy "kicsikém a gáztűzhellyel nem csak minket, hanem az egész házat fel tudjuk robbantani, és hidd el ennek senki nem örülne", vagy, hogy "az ágyról leesel, kitöröd a nyakadat és akkor anya meg apa nagyon fognak sírni". Szegénykém csak nagy szemekkel néz rám és nem érti miért is sírnék. Vagy ami még jobb egyenesen beleröhög a képembe és amolyan huncut nézéssel (hogy na vajon rámszól-e még egyszer?) folytatja a tevékenységét. Másodszorra felemelt hanggal figyelmeztetem, erre persze ő is így válaszol "NEEEEM", majd néha még a lábával toporzékol is közben, hogy nyomatékot adjon az akaratának. Na ez már kiakaszt, ilyenkor megpaskolom a kezét, persze nem fáj, de jön rá a sírás, bedühödés és persze ugyanúgy folytatja. Mély levegőt veszek, kezdem újra: magyarázat, hangos fenyítés, kézpaskolás.. Semmi, csak mégjobban bedühödik, a sokadik alkalomra már én is elveszítem a türelmemet, na akkor aztán felkapom, be a szobájába, bünti. Éktelen üvöltés, krokodilkönnyek, majd jön veszekedve, de bújik az ölembe, puszilgat. Megsajnálom, "milyen egy kretén anya vagyok, miért nincs nekem türelmem". De persze általában az átmeneti jókislányság csak pár másodpercig, jobb esetben pár percig tart. Kezdi újra. ....és így megy ez mostanában szinte minden este.
Hogy miért nem tudom. Dackorszak? 20 hónaposan? Meddig tart? Hogy fogom én ezt kibírni? Mi lesz ha még ugyanezt csinálja mellette 1, 2 másik is? Vagy most csak az apja hiánya miatt ilyen? Rajtam éli ki a hisztijét? Próbálkozás csak? Határfeszegetés? És vajon nem okozok-e neki a fenyítéssel, büntivel életre szóló traumát? Hagyni kellene, hogy magától tapasztalja meg (ergo: essen le az ágyról, akkor nem áll fel többé rá?)?
Vagy mit csinálok rosszul?