Apa nélkül nem menne

Megint ezer éve nem jelentkeztem és ez megint egy érzelgős poszt lesz..
Kicsit elhavazódtam (tudom, nem újdonság), meg amúgy is ez az idő is kikészít (pedig én soha nem szoktam az időjárás miatt nyavajogni), meg a fejem is fáj (ez is az időtől van), és valahogy amúgy is lusta dögnek érzem magam.
Egy szó, mint száz, pár napja nem vagyok az anyák gyöngye, sőt. leginkább csak magammal törődnék, de az is kimerülne annyiban, hogy létszükségleteim fenntartása mellett valami jó kis bugyuta vámpíros sorozatot nézzek egy halom vizesflakon, popcorn és túrórudis papír kíséretében.
Na de persze egy anya (főleg egy dolgozó anya) nem tehet ilyet, mert reggel 6kor csörög az ébresztő (miután hajnal 2kor és 4kor át kellett menni a gyerekszobába betakargatni a félálomban síró gyereket, majd 5kor felriadni a férj ébresztőjére) és könyörtelenül ki kell húzni a sötétítő függönyt, magamra kell erőltetni a köntöst, sűrűn ásítozva és szemdörzsölve be kell tolni a számba egy túrórudit, még mielőtt a gyerek felkelne és elvenné (:D), erőltetni kell kicsit a rágást, mert ilyen álmosan még az is nehéz, majd le kell önteni egy kávét rá. Igen tudom, hogy reggeli, meg minden, és épp az a meglepő, hogy ennek én vagyok a legnagyobb szószólója, hogy reggeli nélkül márpedig nincs elindulás, főleg nem kávé, de mostanában nem megy...nem bírok normális kaját leerőltetni ilyen korán, ez van. Ezután próbálok bombázót csinálni magamból a tükör előtt állva (persze csak gondolatban, merthogy ebből annyi valósul meg, hogy fogat mosok, felkenek fél kiló bbkrémet, meg egy kis szemfestéket, még több szempillaspirállal) és rendszerint az előző este gondosan kivasalt, kikészített ruháim helyett magamra aggatok valami mást, ami sportosabb, nem olyan elegáns, na meg azért mégiscsak anya vagyok stílusú, inget kardigánnal, farmerrel típusú valamit. Ezután felszívom magam jó sok türelemmel és angyali mosollyal a képemen még mindig résnyire nyitott, de már sminkelt szemekkel ébresztgetem békapózban horkolva alvó lányomat és a legkevésbé sem gondolok gonoszan arra, hogy bezzeg éjjel nem alszik ilyen édesen...Reggeli kakaót készítek, mesét kapcsolok, pelenkázok, öltöztetek, közben még mindig türelmesen válaszolok az ezredik "de miért"-re is, sőt ilyenkor reggel még kreatív válaszok jutnak az eszembe, amiken néha még magam is meglepődök. Pl.: -De miért esik az eső? - Mert a felhő tele van vízzel, kicsim. -De miért van tele vízzel? -Mert a pára felrepült a felhőbe. - És miért esik belőle eső? -Mert lent melegebb a hőmérséklet és kicsapódik... (vagy valami ilyesmi :D).. -És meddig esik az eső? -Amíg el nem áll. -És mikor áll el? -Amikor már nem esik.
Szóval ilyen és ehhez hasonló értelmes beszélgetéseket folytatok az egyébként meglepően kíváncsi 2 és 3/4 évesemmel, akit egyre jobban érdekel a világ folyása.
Majd legalább 5 szatyorral felszerelkezve (kistáska, nagytáska, ebédes táska, váltóruha a gyereknek, bölcsis tisztasági csomag, pelenka, munkaeszközeim-jegyzőkönyvek, pecsétek, stb.) elindulunk. Lilla a bölcsibe érve általában taszigál, hogy anya menjél, mert várnak a dolgozóban, pedig néha úgy maradnék a bölcsiben, komolyan. :D
Ezek után félholtan beülök az irodába, elvégzem a papírmunkát, jelentések, ügyfelek élettörténeteit hallgatom meg, stb., majd miután a becipelt ebédhez nincs kedvem, mert épp nem kívánom, kimegyek a kollégákkal máshová ebédelni. Miután ebéd közben mindenki gondját-baját végighallgatom már nem is érzem magam olyan szerencsétlennek, de komolyan. ha megunom ezt, akkor délután elindulok ellenőrizni a körzetemben, még jó, hogy nem vagyunk folyamatosan asztalhoz kötve, mert olyan munkába beleőrülnék, ezt amit most csinálok, meg szeretem.
Nem is a napi menetrendemről akartam írni, hanem arról, hogy miután a bölcsiből 3/4 5kor hazaérünk általában már nem sok erőm marad, főleg nem türelmem, de mégis muszájból nekiállok főzni (eddig imádtam főzni, most valahogy ahhoz sincs kedvem), amíg Lilla kisvakondot néz. Mindezek után nincs más dolgunk, mint várni, hogy apa hazaérjen. És itt értem el a posztom valódi céljához, mert igen, én már egy órája otthon vagyok, amikor apa hazaérkezik, és igen, én egy órával később indulok, mint ő. Mégis, hazaér, vacsorázik, kimérgelődi magát, majd mintha mi sem lenne természetesebb, elkezd a gyerekkel foglalkozni és bár sokszor nincs érzéke hozzá, nem is tudja igazán mit játszon vele, estére mégis azon kapom magam, hogy én a fotelből nézem, ahogy az ágyon egymást csiklandozva visítva-nevetve fetrengenek és ilyenkor nagyon elcsodálkozok, hogy hogy csinálja? Eddig csak csodálkoztam, ma pedig eljutottam addig a felismerésig, hogy egyszerűen nem bírnám nélküle és nem is tudom, hogy az egyedülálló anyák hogyan csinálják? Hogyan tudnak annyi mindennek megfelelni? Mert szoktam én mondani, hogy multifunkciós anyuka vagyok, meg nem az anyaság a főállásom, meg, hogy dolgozni is szeretek, mozogni is szeretek és még azért bulizni is szeretek a családom mellett, na de banyek, ez az apja nélkül nem menne....!!!
Mert kell ehhez egy olyan apa, aki kézen fogja ma délután is a gyerekét és amíg én itthon az ágyban a migréntől fetrengve pötyögöm most ezt a posztot, ő addig vonatoztatja, metróztatja Lillát, mert őt ez köti le. Meg aki fogja és hétvégente hazaviszi nagyizni, amíg én a doktorimat írom, mert azt is jó lenne már befejeznem. Meg aki foglakozik vele, amíg én kimegyek futni; játszik vele, amíg én mosogatok; fürdeti, amíg én előkészítem másnapra a ruháinkat; altatja, amíg én zuhanyzok és miután én lefeküdtem aludni, mert mostanában 9kor már beájulok, ő még kiszalad vásárolni, mert reggelre nem maradt itthon kenyér.
Szóval apja nélkül nem menne és ilyenkor, amikor egyébként is valamiért nem vagyok 100%-os erőmben, fogalmam sincs, hogy mit csinálnék nélküle a gyerekkel. Elismerésem mindazoknak, akik ezt a gyereknevelésnek nevezett csatát egyedül vívják és nagyon sok erőt kívánok nekik, mert tudom, hogy kell. ...
..és köszönet az apáknak, akik néha annyira természetesen teszik a dolgukat, hogy sokszor nem is értékeljük, csak amikor jön a felismerés, hogy egyedül nem menne...