Szeretném leszögezni, hogy nem puszta szórakozásból tölti a nyár nagy részét kislányom a nagyszülőknél és nem is örülök neki, hogy hol itt van, hol ott van szegényem.
Ráadásul én is tudom, és hiszem is, hogy egy 2 éves gyereknek igenis az anyja mellett van a helye, DE: azt is tudom, hogy élni is kell valamiből, mert az albit/rezsit/hitelt, stb.-t fizetni kell. Én így is eszméletlenül örülök annak, hogy végre ez a nyár elhozta mindkettőnk életébe a sikereket, és végre van munkánk. Új munka mellett meg nem engedhetjük meg magunknak a henyélést ;).
Egyébként minden megrökönyödés ellenére, nem tartom magam szívtelen anyának azért, mert le merem adni a gyerekemet a nagyszülőknek megőrzésre. Igenis tudatosan alakítottam úgy a kis napirendjét, hogy ha erre valaha is sor kerülne, gond nélkül meg lehessen oldani. Én nem hülyének érzem magam emiatt, ahogy többen gondolják, hanem inkább előrelátónak. Mert azt én is tudom, hogy bizony sok minden kell ahhoz, hogy egy ekkora gyereket másra tudjunk hagyni.
Rögtön a legfontosabb, az, hogy tudjon egyedül aludni! /Erről bővebben itt írtam már/ Vagy ha más nem, legalább legyen erre is egy rituálé, ami miatt tuti, hogy elalszik: pl.: énekelés, meseolvasás. Szóval ne legyen személyfüggő a dolog. Hallottam másoktól, hogy "az én gyerekem csak az anyjával volt hajlandó elaludni 3 éves koráig". Én inkább ezt megfordítanám: az anyja nem volt hajlandó hagyni a gyereket egyedül aludni.... Nem, nem szeretnék bírálni senkit, mindenki úgy neveli a sajátját, ahogy akarja. :) Viszont én az alvással kapcsolatban elég megrögzött vagyok, és következetes, ugyanis szegény Lillám még pocakban volt, amikor megbeszéltük az apjával, hogy márpedig a mi gyerekünk nem fog velünk aludni. Nem mondom, hogy soha nem aludt még köztünk, mert hazudnék. De nálunk nem állandósult ez a 3-an egy ágyban felállás, mindannyiónk örömére külön alszunk. Lilla sem alszik nyugodtan, ha valamiért mégis itt kötne ki éjszaka, forgolódik, hol az apjára mászik rá, hol engem lök le az ágyról, mert nem fér el tőlem, egyszóval nem tud tőlünk nyugodtan aludni. Azt sem mondom, hogy könnyű dolgom volt...nem volt az. De volt egy megfontolt döntésünk, amihez tartottam magam. Őszinte leszek: iszonyú nehéz volt!!! Szoptatni 14 hónapig éjjel úgy, hogy keljek fel, menjek át hozzá, vegyem ki az ágyból, üljek le a kanapéra, tegyem vissza, aludjak vissza én is. Hányszor, de hányszor megfordult a fejemben, hogy lefekszek és magam mellé fektetem és alszok, amíg szopizik. Rengetegszer. De rögtön eszembe jutott az a kép is, (amit több szülőpár ismerősömtől hallva el tudtam már képzelni), hogy gyerek középen, anya erre fordul, apa amarra. Utána hiszti iskoláskorban a "kiszoktatáskor", normális házasélet nincs, kapcsolat ellaposodik, anya szenved, apa szenved, gyerek szenved. Persze, megint nem akarok általánosítani, biztos van olyan család, ahol szeretnek együtt aludni, nagy ágyban, összebújva, mindenkinek jó úgy, elhiszem, hogy van ilyen. Mi nem ilyenek vagyunk.
(Persze hozzáteszem, nem vagyok szívtelen liba-anya :) természetesen én is szeretek a gyerekemhez hozzábújni, ölelgetni, puszilgatni még álmában is :D Aludtam is már vele, nem egyszer, hiszen ha beteg, akkor vele alszunk /bár többnyire akkor sem a saját ágyunkban, hanem az ő szobájába a kanapén/).
Másik fontos dolog, hogy jól kialakult napirendje legyen, hiszen, ha van mihez kötnie a nap eseményeit, nem lesz gondja akkor sem, ha ezeket a dolgokat másokkal kell elvégeznie. Egy össze-vissza napi"renddel" rendelkező gyereket nem lehet otthagyni akárhol. Hiszen ha mi magunk sem tudjuk, hogy mit mikor szeret a gyerekünk, mit mikor csinál szívesen, mikor álmos, mikor éhes, mennyi sétát igényel, mikor érdemes fürdetni, akkor mit mondunk az őrá vigyázónak? Hogy tegye, ahogy jónak látja? Nincs rosszabb egy ilyen pici gyereknél a felborult napirendnél, hiszen alapvetően az új környezet is kikészítheti, gondoljunk akkor csak bele, hogy mit érezhet szegény, ha még a dolgok sem úgy történnek, ahogy ő megszokta.
Következő fontos dolog, és egyben talán a legnehezebb is: bízni abban, akire hagyjuk. :)
Mi nagyszülőkre szoktuk hagyni, ha ilyen helyzet van. Nagyon nehéz. Nem csak mert alapból nehéz másra hagyni saját édes gyerekünket, hanem mert előre tudjuk (mert mindenki tudja), hogy a nagyszülők bizony kényeztetik a gyereket. Ez van...Viszont fontos a bizalom, és az, hogy mindent megbeszéljünk előtte: mi mit hogyan csinálunk, mit adunk enni-inni, mit engedünk meg (maximum-minimum határok!). Valamilyen szinten megérthetőek a nagyszülők is, hiszen ritkán látják az unokát, akkor legalább ne fegyelmezni kelljen, meg ne a sírást hallgassák, de bizony szerintem vannak dolgok, amiket igenis ki kell harcolni, meg kell értetni. Nálunk annyira nagy harcok nem voltak, de én például saját szüleimnek és anyósoméknak is kihangsúlyoztam, hogy nem miattam kell bizonyos játékszabályokat betartani, hanem Lilla érdeke, hogy ne szokjon el a napirendjétől, hogy ne legyen agyonkényeztetve, hiszen ő bölcsis nagylány, és bizony a gondozónéniket nemigen fogja érdekelni, hogy szegény gyerek teljesen kikel magából, mert a nagyik bizony ölben cipelték, vagy nem altatták napközben, vagy folyamatosan palacsintával etették. Szóval finoman, de határozottan meg lehet és meg is kell értetni a határokat.
Mindezek ellenére remélem jövőre több időt tudunk az egy hónapos bölcsi szünetből együtt tölteni Lillával itthon családilag, de akkor sem leszek kétségbeesve, ha megint pár napot/hetet a nagyszülőknél kell, hogy töltsön :)
Ti hogy vagytok ezzel, szívesen bízzátok másra a gyerekeket?
Mikor és kire hagytátok először?
Ez nem lepasszolás, aki dolgozik, az nem tud a gyerekével lenni nap közben, és akkor valamit tenni kell. Régen könnyebb volt, mikor együtt éltek a generációk, most meg ez van, szerintem ettől senkinek se rossz, főleg nem Lillának. Ne is foglalkozz a "passzolókkal"! Nekem a legfontosabb pont a legutolsó, hogy bízzak abban, akire odabízom a gyerekemet. Nagyon jó kis írás volt!
VálaszTörlés