Változókor :)

Na nem vagyok még ennyire öreg, hálistennek :)
Csak változókorban vagyunk úgy unblock családilag, amibe kicsit nehéz lesz belerázódni.
Andrisnak elsejétől, nekem kilencedikétől van új munkahelyem, ami elég hirtelen szakadt ránk. Nem mintha nem terveztük volna, de mégis hirtelen szakadt ránk, főleg az én munkám, amire konkrétan senki nem számított. Úgy történt ugyanis, hogy egyik péntek délután felhívtak, hogy hétfőn menjek állásinterjúra, ahol 2 perc után közölték, hogy akkor kedd reggel kezdhet. :) Na de legalább így nem volt időm agyalni, és isteni szerencse, hogy Lilla épp nagyiéknál volt azon a héten.
Most már itthon van ugye, és bölcsibe járt egész héten, ami nem újdonság, mert már november óta jár, viszont egy pár változás az ő életében is történt, azon kívül, hogy kibújt a 15. foga. Most a munka miatt 1 órával hamarabb viszem és egy órával később is megyek érte, ami nagyon megvisel lelkileg. Na nem őt . :) Őt nem nagyon érdekli a dolog, max. annyit szokott megreklamálni, hogy reggel nem nézzük végig indulás előtt mind a 13 részt a Bogyó és babóca új kiadásából, hanem csak kb. 2őt, ami alatt anya emberi ábrázatot varázsol magára a tükör előtt. Fél 8kor kezdődik a munkaidőm, így Lillát negyed 8ra viszem bölcsibe aztán ha épp nem keresztezi az utamat 2 vonat és egy hév, akkor be is érek időben (Gödöllőnek kaotikus a közlekedése, nem volt ép eszű aki a városközponton keresztültervezte a hév nyomvonalát, amit aztán még megharmadol a vasút is...) Apjának is fél 8kor kezdődik a munkaideje, csak ő Budapesten dolgozik, így szegényem előttünk egy órával már útnak is indul és utánunk egy órával ér haza. Ez az első amihez hozzá kell szoknunk: az, hogy alig látjuk egymást. Ami a nagy okosak szerint ugye jót tehet a házasságnak, de a családnak már nem biztos, de ez majd később kiderül.
Délután 4kor indulok Lilláért, a már említett közlekedési csomópontok (olyan szép ez a két szó :)) miatt azonban csak 20 perccel később érek a bölcsibe, úgyhogy 3/4 5 körül érünk haza. Lilla menetrendszerűen bekapcsolja a Bogyó és babócát (tudom, már párszor megígértem, hogy leszoktatom róla, de most túl engedékeny vagyok...), és amolyan háttérzajnak hallgatja, miközben kirakózik (mind a 10zel egyszerre), közben anya vacsit főz. Apa megérkezik hatkor, eszünk, játszunk, híradót nézünk, fürdetünk, altatunk és vége a napnak.
Fura.....
Fura az egész, az hogy indulni kell, az hogy kelni kell, az hogy most már nem értelmetlenül viszem Lillát a bölcsibe, fura, hogy apjával szinte csak telefonon tartunk kapcsolatot, fura, hogy valamelyik este 10kor még a konyha rendberakásával és felmosásával foglalkoztam, mert ugye amíg itthon voltam, megszoktam, hogy "rendes" (tiszta) házban reggelizek, és fura, hogy olyan korán kelek (magamhoz képest), hogy akkor még reggelizni sincs étvágyam, nekem, amikor ez a vesszőparipám, hogy "reggeli nélkül nem kezdődhet el egy nap sem". Fura, hogy új embereket ismerek meg, ami egyben persze izgalmas is, és a kezdeti 'összenéznekahátammögöttésmindenkirólambeszél' paranoián mostanra lassan túllépek és belevetem magam az 'ismeretlenbe'.
Imádom ezt a korszakot :) Én, aki amúgy utálom a változásokat és amúgy rögeszmésen ragaszkodom a régi, megszokott dolgokhoz, most mégis jó, jó, jóóóóóóóó! :) Lehet, hogy hozzásegít, hogy jófejek a kollégák (közvetlen kollégák egyelőre hálistennek férfitöbbségben, aki ismer, tudja miért írom ezt.../magyarázat azoknak, akik nem ismernek: nem vagyok egy barátnőzős, pletyizős típus, mindig többségben voltak körülöttem a barátok, hímnemű ismerősök, mint a csajok...ez van/) és az, hogy nem egyedül csinálom, hiszen Andrisnak is kb. ugyanez a helyzete, így mindig van miről beszélnünk este abban a pár percben is, amit együtt tudunk eltölteni.
Viszont ott van a másik oldal, hogy Lillával egyre kevesebb időt töltök/töltünk és emiatt szinte folyamatosan mardos a bűntudat. Ennyire szívtelen anya vagyok, hogy a még nem egészen két éves gyerekemet több mint 8 órára képes vagyok bölcsibe adni? Hiába van ott a másik oldalon az észszerű magyarázat, hogy muszáj, mert gyesből nem lehet megélni, és amúgy is én nem vagyok otthonülős típus. Mégis ilyenkor jogosan mondják/gondolják a hátam mögött, hogy "akkor minek az ilyennek gyerek"?

Nem tudom , kicsit úgy érzem, hogy lelkileg ez a kettősség szétszakít, ugyanakkor remélem, hogy ez múló állapot és leszek olyan erős, hogy igenis végig tudom csinálni.

Ti voltatok így? Elmúlik valaha ez a kettősség érzésem, vagy örökre megmarad?